|
|
Tanyák és egy kultúra romjai
Itt jártam egykoron,
S visszatértem most.
A jegenyesor megritkult a dűlőút két oldalán,
A szöcske is kerüli, itt már madár se jár.
Öreg ház volt, benne kemence állt, pufók,
Itt már a lakó csak egér és pók.
Tetejéről a zsindely a széltől leesett,
Az eső a faláról lemosta a meszet.
Ajtónak ablaknak csak van helye,
Átfúj rajta a végzet szele!
A kútágas áll magában,
Gém és ostorfa híjában.
Udvarán egy ott felejtett szekér roncsa,
A tanya az enyészet szagát ontja.
Kilátszik a vályog, rajta ákom-bákom,
Régi valójában magam előtt látom.
Benne lakott öreg paraszt,
A parasztasszony és a fiatalok.
Míg szorgoskodtak, számoltam hatot.
Esti szalonnasütések helyét keresem,
Itt volt, hol e kis domb, ha nem csal az emlékezetem.
Vörös parazsa már csak emlékezetemben él,
Tűznek hamvát már rég elvitte a szél.
A tüzet szító méla fiú tán már nagyapa,
Haja ősz már, s nem is emlékszik, hogy a tüzet rakta.
Az idős tanyás bajszát pödörintve itta sajtárból a tejet,
Büszke, egyenes, ki csak a mestergerendának hajt fejet.
E tanyákon is születtek nagyok,
De messze laktak a tudástól,
S nem voltak gazdagok.
A tanyasi ember sem volt mind buta,
De lenézték, mert nem volt álszent úri pofa.
Ki őt lenézte, becsmérte a sok „úr”belőle élt,
De józan paraszti ész „úri „undor fölé ért.
Igaz mondás, ha nincs felhő nem esik,
Ha a paraszt nem ….., az úr nem eszik.
Halottak a magyar tanyák,
Vele haltak a paraszti kultúrák.
|
|
