Számvetés

Az idő ül rajtam,
Agyam már mindent összegyűjtött amit akart,
Fejemben mint fényképezőgépben betelt a tekercs.
Az élet zsibongott köröttem,
Legszebb éveim elsuhantak fölöttem.
Együtt fogy erőm az értelemmel
Erőmet meddő talajba vetettem?
Mintha köveken zötyögnék le
Mondom halkan többet akartam,
Nem segített csökönyös akarat.

Az élet, mint a patak sompolyog tova,
A földi dolgok lassan elvesztik a realitásukat.
A sok egyed csak néz, de nem lát,
Feje tetején áll köröttem a világ.
Szeszélyek kényszereitől nem érzik az ostobaság súlyát,
És én gyakorlom az öregek engedékeny mosolyát.
Nem tartoztam a lángelmék közé soha,
Tiszta elmével megáldani a sors mostoha.
Mennyi minden maradt előttem rejtve – földön, miért?
Mennyi minden voltam, és mennyi minden lehettem volna még.
Nem mondhatom úgy, ahogy gondolom,
Az élet kiszalad alólam, nélkülem robog.
Keveset tettem? Az élet csak történt velem?
Ami ifjúként lehetett volna jövő, már történelem.
Hiába törtem magam, közel hetven évem mit ér?
Lassan már a rideg halál hideg szele kísért.

Az élet már olyan
Mint a csorbult fejsze törött nyele,
Mintha gyökerek szakadnának,
Öreg csontjaim recsegnek bele.
Elnyűtt inamban érzem az idő múlását,
Keveslem a munkám áldását.
Már nehezek a karok,
Tán mert téptek viharok.
Pedig még tenni akarok!
Hiába kiáltok: várjatok! Vissza!
A pusztában elvész a szó, nincs visszhangja.

Régen voltak kik harcra ingereltek
Aztán cserbenhagytak, vigyorogtak
Tán ok voltak az elmék?
Kik learatták a termést?
Nekünk hagyták az és-t?
Hogy kitöltsük a rést?

Emlékek gyűrűjében szűk a tár,
Feszegeti eszünk a leltár.
Felpörgeti elménk az indulat,
Fáradt kezemen dadogó mozdulat.
Csak állok felborzolt álmaim felett, és
Nem akarom még a végső számvetést.

Mit elértél kicsiny, kevés és csorba,
Többre vihetted volna, ha beállsz a sorba.!?