Rombadőlt illúziók
(1991)

Mileszelhanagyleszel? kölyök?
Azt hittem „nagy” leszek ha felnövök.

Mikor az életbe hangosan kiröppentem,
A szegények számának szaporítója lettem.
A várost, az ovit hírből sem ismertem,
A tanya udvaráról messzebb menni sem mertem.
Suliba négy kilométert gyalogoltam melegben,hóban,
Nem voltam a módos gyerekekkel jóban.

Jutott kukoricakása, a szegények kalácsa,
Hozzá burizs köret,
Nyomorgásért senkinek sem jár köszönet.
Hittem a jóban, bíztam az adott szóban,
Reméltem, ami szép, nem csak a mesében,
Van valóban.
Belőlem nem hiányzott a lánggal lobogó szándék,
Minden kis lehetőség nekem volt becses ajándék.

Világnézetem nem könyvből tanultam,
Születésemtől nyitott voltam,
A történelemből okultam.
Alulról húztak, a fejemen nyomtak,
Alulról kilöktek, felülről el nem fogadtak.
Elfogadni? Nem mernek,
Mert ilyen az eretnek!
Tisztelni is csak a máshonnan jöttet szeretnek.

Sugallták, a gazdagok lehetnek „nagyok”,
Majdnem elhitettem, hogy szegény,
Ezért ostoba vagyok.
Fülledt nyomor ablaknyitogatója érzetem,
Ki így léghez jut, eltapos.
Ez a végzetem?
Felnőttként is vágytam a tudásra,
De nem támaszkodhattam másra,
Csak a féket nyomó, gondolkodatlan társra.

Az önzés bozontos ördöge köröttem,
Nem értem!
Labirintusba szorult becsület vinnyogását
Megértem!
A tevés gúzsa a megfogalmazatlan akarat,

Ki pénzes, törvény fölött, ki nem törvény alatt.
Képzeletem törött szárnya, mivel nincs suhogás,
Megtorpant lendület, erőtlen, bukdosó baktatás.

Kering köröttem a magam pingálta álom rég,
Mint az űrben szétszórt emléktörmelék.
Mertem merészet, nagyokat álmodni,
De nem mertem nagyokat lépni.
Csak állok zavartan,
Kinél megbénult az értelem.
Emlék a tanulás,
Mint kinek emlék a szerelem.

Vigyorgó, foghíjas múltat próbálom idézni
S felnyögök,
Emlékeket takarnak a mozdíthatatlan
Függönyök.