Rémálmaim?
(1990/2008)

Mikor fáradtan lefekszem én,
Az álom lábujjhegyen suhan felém.
Álomtörténésem sok nagyon,
Szinte minden éjjel álmodom.
Romok, szenny, bûz, bún, szemét,
Amely álmaimban gyakran visszatér.
Mint denevérek tüzet fogott szárnya,
Tüzes lidérc, titokzatos árnyak.
Vad vízió kelt bennem riadalmat,
Összekavarodom, s elveszejtem a fonalat.
Álmaim néha vadak, bizarrak,
Ha elmondom talán bolondnak tartanak.
Álomból felserkenve dörömböl a szívem,
Izzadsággyöngyök kimerült testemen.
Agyam produkálta történések szenvtelenek,
Álmaim istentelenek.
Antikrisztus mivoltom nem tagadás,
De ami nem anyagi, az nem valós, az álmodás.

Közelít egy ordas arc,
Melyet félig kámzsa takar.
Nyakában hatalmas kereszt,
Szorosan karon fog, el nem ereszt.
Kristályos, dohos szaga,
Orromat csavarja.
Borzongok,
Émelyítõn taszítónak látom,
Kipattogzott arcán a salétrom.
Kiáltanék rá, de hang nem jó,
Csak rikácsolás,
Szívemben ütemtelen kopácsolás.
Undorral szembefordulok, eltaszítom,
Eltûnik, nem marad más csak a kereszt
S szétszórt salétrom.

Fekete félhomályban ûz egy árnyék,
Menekülnék, de utamat állja a szárnyék.
Rajta kicsik a rések,
Tudom, hogy azon át nem férek,
Álmom, mint bika rémálma az arénában,
Most szeretnék lenni világosban, fényárban.
Az árnyék már majdnem lök,
Miért? És mi elõl menekülök?
A gondolat erõt ad, s ez nagy,
Ne félj tõle, hisz hitedben erõs vagy!

Házak, kazlak, rétek égnek,
Hamuba hullnak a vörös lángnyelvek.
Meztelen fekete az erdõ,
Többé nem lesz termõ.
Átfutok az égõ bozóton,
Vágyakozva, bízva, hogy eloltom.
Emberek a tûzbe futnak,
Olyanok, mint az öngyilkos tövismadarak.
Körülöttem minden ég,
A füstöt rámsímitja a szél.
Az égõ partot elönti a tengerár,
Tûz, vízözön, világomlás.
Küzdök, de súlyt cipel a vágy,
Béklyót vet az álomra,
Valami vészesen nehéz
Teher kerül a vállamra.
Szakadékba ugrom,
Sokáig repülök.
Felébredek,
Hát az ágyam mellett félig dõlve ülök.