Nyerelői reggel a vízen
(1964)

Csillogó víz tükrén lágyan ring a csónak
A gondolat szabadon szalad, andalítóan.
Körülöttem minden fátyolosan kék,
Mintha két égbolt között lebegnék.
Mintha víz nem is volna, mintha két ég csókolózna.
Múlt, jelen, jövő egybecsusszan,
Megáll az idő, szellő sem szusszan.

A híd teste mintha légben állana
Páraködben úszik a két lábazata
Nézem kecses ívét, s kérdezem:
A híd a hídban nem fárad el sosem,
Gyökerein támaszkodik a lombhajlította
Görbe fűzfa,
Ferdén áll,
A víznek sodra alóla a partot kimosta.
Hosszú íves, bogas ágai
Lehajolt, mint öregek vállai.

A parton a fát körülölelte a folyondár,
Rajta bársonyos hangon búg a gerlepár.
A víz fölött a suttogó szél átvonul,
Nyárfa ezüsthasú levele zizzen,
Szinte hangtalanul.
A fák között színesedik az elburjánzott cserje,
A szellőtől megreszket a szelíd rekettye.
Belekapaszkodik a lombba, s átsuhan,
Eltűnik a parti fák ingó ága között lassan.

Átsuhan a szél, az idill elillan,
A folyó vize fodrozva csillan.
Ezüstön csillogó hullámkaréj kerekedik,
A gyűrűző vízen lustán billen a ladik.
Komor fűzfák lustán bólogatnak,
Ágai a búsan lebbenő hullámokba lógnak.
A vízről áradozni más égtájról a stílus,
Nekem az öreg Duna a Nílus.