Nyári szerelem
(1963)

A pesti utcán jött velem szemben,
Amint megláttam, legyökereztem.
Ő az! A kökényszemű barna lány!
Olyan tünemény, egy látomás,
Kábult emlékvillanások között ráköszöntem.
Visszaköszönt, s én elmerengve néztem.

A nap már előre tolta a szürkületet,
A víz lomha ringásától a nád néha zizegett.
A nádas szélén sétáltunk mi ketten,
Hozzámbújt félőn, ijedten.
Leültünk, aléltan hallgattuk a csendet,
Rámhajtotta fejét, s szemlehunyva merengett.

Lassan összeért az ajkunk.
Talán többet nem is akartunk?
Ajkára hosszú sóhaj szállt.
Éreztem, érzéki, buja csókra vár.
Elmúlt ellenállás látszott ölelő kezén.
S hevertünk a vízpart bársonyos gyepén.

Két lüktető, feszülő emlő,
Fehéren duzzadó lanka dombok,
És kivillantak a selymes fehér combok.
Szemem, mint a tolvajlámpa kutatva cikázik
Izgatottan pártázva mindent, ami látszik,
Forró remegő térdére ért kezem,
Elfogott kellemesen kéjes, bizsergő érzelem.

Őrvénye a vágynak,
Őrjítő gondolat,
Sok tiltás jut eszembe,
Nem szabad!
Még oly törékeny: olyan fiatal.
Ledöföm vágyam; jó, ha józan maradsz!
Pedig kívánatos, mint egy illatos őszibarack
Az ész és kéjvágy kavalkádja viaskodik,
Röpke szárnyú perc, bár örökké maradna
Hosszú csóktól felértünk a csúcsra.

Másnap és másnap újra vártam ott,
De búcsú nélkül, a családdal Ő elutazott.
Úgy három év múltán,
Ő jött velem szemben az utcán.
Ő, a kökényszemű lány.
Ki miatt újra elfogott a szívdobbantó vágy.

Halvány mosollyal biccentett,
S a buszra fellépett.
Az ablak mellé leült,
Újra találkozott réveteg tekintetünk.
Én még egy darabig ott álltam.
Egy látomás volt?
Többé nem láttam.