Nyári este a vízparton
(?1985)

Még mielőtt bársonyszájú selymes este lett,
A horizonton a nap még egy kicsit vesztegelt.
Széjjelterpedt árnyék, mint tévesztő varázslat,
A nap mögém rajzolt hosszúra nyúlt árnyat.
A hajók lomhafényű jelzőoszlopa a vízből kiemelkedik,
A koravén esti alkonyban virít mint a nyírfaderék.

Az est súlyosan lebbenő palástja,
Mint brillantinos fény borul a tájra,
Méla komolyság könnyed libegés,
Behunyt ég alatti sötét derengés.
Mögöttem az ablaknak pöccen az esti bogár,
Körül ölel a koromszínű homály.

Este van, megnyugszik a lélek,
A fák már sejtelmesen feketéllnek.
A part mentén a gesztenyék mint bozontos alakok,
Előttük a gyöngybagoly elsuhogott.
Hangtalanul csobban a víz a mederben,
Fodrot nem vet, sima tükör, rezzenéstelen.

Holdfényes éjszaka, fénylő ezüst habok,
Az égen csordákban kergetik egymást a csillagok.
Ki nem fürkészhető rendszertelen rendben,
Tágra meredt szemmel csodálom csendben.
Évezredek sokaságában mérhető,
A végtelen , a végtelen idő!

Csupagyöngy harmat, hűvös fuvallat,
Zizzenő szellő simogatja a nádakat.
A vízpart növénylakói már nem meredtek,
A békák eszelős-reszelős hangon brekegnek.
A holdvilág a vízen szikrázik, lobog,
Engem a hullámzó víz körül csobog.

A kikötött ladik klattyanva ringatózik,
A vízbedőlt fa törzse lassanként megmártózik.
Öreg fűz ágai a parti út mentén lanyhán lengnek,
Az erdő szélén imbolygó árnyak leselkednek.
Véget ér az ébren alvó állapot, a merengő,
Ébresztő a szúnyog zöngés, tücsökhang esti csengő.