Nagyanyám emlékére

Nyugszik a kevei temetőben,
Nem is tudom mely részében.
Alig van rólad emlékem,
Csak fekete fejkendő villan elő nékem.
Annyit megőrzött a memória az a rosta,
Küszöbödet a Duna szinte mosta.
Hogy abban a hosszú fehér házban,
Talán éltél boldogságban.
A humor szerint a „galyaüllep” utcában,
Az asztalos műhellyel egy számban.
A kocsmától nem is nagyon messze,
Hová a bútorasztalos nagyapám
Elment időnként este.
Ott éldegéltél szépen, csendben,
Csak a templomba jártál el ünneplőben.
Kicsi voltam, kérdezni sem mertem,
Így aztán álmaid nem ismertem.
Ott neveltél fel két gyereket,
Mikor veled mentünk,
Láttam mindenki szeretett.
Liza néni! - mondták,
Itt vannak az unokák?
Ekkor mosolyogtál, büszke voltál.
Magad kihúztad, bókkal válaszoltál.
Pihen a kevei temetőben, elfeledten ,
A sok év multával, kopott emlékezetben.