Ez már a nyár
(1969)

Felettem kobaltkék az ég,
Az égen felhő sem látható még.
A nyárelői meleg már kemény,
Süt a magasból zuhanó, forró fény.
A madarak a hűs lombok közé gyűlnek,
A színek, a hangok összevegyülnek.
A feketerigó a fenyőágak között cserreg,
A fecske az eresz alatt csicsereg.
Jázmin és akác illatra lobbant,
A rózsa az illatok közé berobbant.
A repkény befonja az oszlopot, mint a visszerek,
Szénaboglyában tüzes szerelmesek nevetnek.
Magányos jegenye levelei delejben zizegnek,
Körötte virágok között a fűszálak lanyhán rezegnek.
Visító vércse les pockot, egeret,
Alatta érintetlen, lenge lombú liget.
Lábam előtt porhanyós hangyabolyban,
Szorgoskodó, kavargó hangya sok-sok rajban.
A pipacs, mint piros takaró terül a tájra,
Nagy mezőt borít a repce sárga habvirága.
Ilyen idilli idő az ember vágya,
Magával ragad a képzelet szabadsága.
Szelíd vidék, tündökletében állok lenyűgözve,
Hova lett az erdő, a sok fa, azon megütközve.