|
|
EST
(1989)
Az ég alja alá libegő nap,
Bíbor pírt fest a horizontra.
A tájat beborítja, az est lágy bársonytakarója
Lombnak súg a szellő, meg-meg áll,
Mint rosszkedvű öreg, motoszkál.
Elzsongul a madársereg,
A csíz sem csicsereg.
Méla komolyság, elzsibbasztó nyugalom,
A bódító csendet megtöri a tücsökhegedű
vigalom.
Lassan becsukja zsaluit az este,
Sejtelmesen zizeg a nyárfa a szürkületben.
A holdat lazán az égboltra dobja,
Vele fénylik az ég csillagkoszorúja.
Csend van, csak a békavisszhang felesel,
Elültek a hangok, a gólya sem kelepel.
Az esthajnal csillag lobog az égben,
Vadludak húznak az esti szürkületben.
Virágillattól fűszeres a suhanó szellő,
Bíbor leplét pajkosan lebbenti az estről.
Az égen lomhán bandukol a felhő, s a Hold,
A távolban harmonika lágyan szól.
Erdő feketül az opál estbe,
A hold fényes sugárkoszorút fon keretnek.
Elsötétül az ordas szürkeség,
Óvatosan rálibeg a tájra az éji sötétség.
|
|
